Mind hiába?

Egy hete arra keltem fel, hogy zajonganak kint a fiatalok és akkor már éreztem, hogy nagy dolgok készülnek. Utána következő napokban, meg jöttek a harcok. Feleségemmel Etellel bezárkóztunk a lakásba és imádkoztunk, hogy a kis fiunknak, Józskának, ne essen baja. Valamint imádkoztunk a többi ember társainkért, a fiatalokért akik kint harcolnak az utcán egy szebb jövőért. Fiatalok harcolnak értünk és az országért. Pesti Srácoknak nevezik magukat. Belecsöppentek egy háborúba, ami ellen nagyon jól ellen álltak. Október 31.-én vége lett mindennek. Az oroszok kivonultak Budapestről. Annyi harc után végre vége van. Győztünk.

A győzelem napjának 2.-ik másnapja van. Sétálok az utcán. Nézem a romokat. Vissza emlékszem az áldozatokra. A gyermekre aki az utca közepén állt egy tank előtt és meg se mert mozdulni. Nagy Imre beszédére amely akkora felháborodást keltett, hogy utána a fiatalok a rádióhoz mentek tüntetni. Vissza emlékszem Sztálin szobor ledöntésére, ott voltam. Ott voltam mikor a tömegre csak úgy rálőttek a katonák. Semmit se tettünk ellenük csak tüntettünk és ránk lőttek. Szőnyű nap volt. Én sétálok eme emlékekkel és a lelkem sír a sok szenvedés láttán, valamint örül, hogy végre vége van.

Békésen sétátok az utcán. Nézem a romokat. Gondolkozom. Valami megzavar. Egy érzés. Remegek. Nem félelemtől, se az idegességtől. akkor mitől? Egy pillanatban befordul a szembe az utca sarkon egy tank. Egy szovjet tank. Kiérkezett, utána még egy tank s utána egy harckocsi. Ezek visszajöttek. Vége volt a harcoknak, de a szovjetek vissza tértek Budapestre. Lefagytam. Nem hiszem el. Folytatódik a harcok és a szenvedés. Hiába való volt a harcok? Az áldozatok? Hiába küzdöttek a fiatalok egy eszméért?

Ismét csak halált és szenvedést látok. Azt hittük mindannyian, hogy vége van... rosszul hittük.

-Józsi bácsi, Budapest